Jellem, becsület, akarat, önuralom, tisztelet – olvasható a Nagy Géza irodájának falára kifüggesztett papírlapon, s rákérdezve azt válaszolja: ezek alapértékek az életében, és ezeket közvetíti a kollégái felé is. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Oktatókórház ápolási igazgatójának első gondolata az volt, hogy tévedés történt. Az, hogy ilyen jelentős elismerést, a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatát kapja, meg sem fordult a fejében.

Kiszámíthatóság, tervezhetőség

– Felemelő érzés, megtisztelő volt átvenni, és egyben felelősség is, nem szabad veszni hagyni azt, amiért a méltatás szerint is megkaptam – mondja. A laudáció pedig így szól: az objektív szakmaspecifikus egészségügyi szakdolgozói humánerőforrás-tervezési rendszer kialakítása és sikeres működtetése érdekében végzett munkája elismeréseként. S ha ez megfejthetetlen rejtvénynek tűnik, az ápolási igazgató beavat a részletekbe.

– Egyszerűbben fogalmazva, ez a humánvolumen-keret (hvk), ami vezetésszakmai téma, és a szakdolgozók irányításáról szól. Ezzel 2005-ben, amikor a 614 ágyas, több aktív osztállyal működő Sóstói úti kórházba kerültem, kezdtem el foglalkozni. Vizsgáltam, hogy a szakdolgozók beosztása, túlórája hogyan alakul, és egészen meglepő következtetésre jutottam: nem volt benne rendszer, esetleges volt, hogy a fekvőbetegosztályon nappal és éjszaka mennyien vannak szolgálatban, ahogy azt sem lehetett követni, ki, mikor és miért túlórázik.

Motivációt jelentett, hogy ezt keretek közé szoríthassuk, átláthatóvá, kiszámíthatóvá és tervezhetővé tegyük. Arra gondoltam, ha az ágyszám, így a betegszám is adott, legyen akkor nappal és éjszaka mindig ugyanannyi ápoló. Ez a betegnek is jó, hiszen tudja, mikor mennyien dolgoznak az osztályon. A szabadság kiadható lett, a túlórának is látható és valós oka lett – idézi fel a folyamat elejét. A rendszer 2011-re forrta ki magát teljesen, akkor nevezték ki ápolási igazgatónak a Jósa András Oktatókórházba, s már 1800 ágyra is meg tudták csinálni a keretszámokat, a túlórát 85 százalékkal csökkentették, a szabadságot kiadhatták, az osztályok jól működtek. Később a teljes integrált intézményre bevezették öt intézményben, 2700 ágyon. A hvk melletti érv, hogy stabil ápolói jelenlétet ad a betegágy mellett, a szakdolgozónak pedig kiszámíthatóságot, tervezhetőséget, stabilan és biztonságban dolgozhatnak.

Látta a szakma minden csodáját

– Kétségtelen – ismeri el –, hogy ez szűkítette az osztályvezetők mozgásterét, de a betegellátási igényeket figyelembe véve az optimális keretszámokat, az ápolásszakmai tartalmat közösen egyeztettük. Van 130 ápolási egységünk a fekvőbeteg-ellátásban, és minden osztályvezető ápoló tudja, mi a rá vonatkozó hvk, amit tartani kell. Amennyiben el akar ettől térni, egyeztetnie kell az ápolási igazgatóhelyettessel, s ha valóban indokolt, lehet változtatni, azonban ez az iránytű, zsinórmérték az ápolásban. A szakdolgozói humánerőforrás-tervezési rendszere ma minta és példa, az ország számos kórházából érkeznek Nyíregyházára, hogy megismerjék az alapjait, amit majd a saját intézményükben is sikerrel alkalmazhatnak.

– A nővérem szülésznő volt, ám nem az ő példájára, hanem szülői indíttatásra választottam az ápolói pályát – emlékszik vissza a kezdetekre Nagy Géza, és hozzáteszi: szatmárcsekei fiúként otthon az egészségügynek egy nagyon apró szeletét látta. Akkoriban a Kölcsey Ferenc Gimnázium egészségügyi szakközépiskolai osztályába nagyon komoly felvételi után lehetett bekerülni. A gyakorlatot már a megyei kórházban végezte, így nem véletlen, hogy itt is kezdett dolgozni 1986-ban, az országban elsőként akkor induló, dr. Pikó Károly vezette sürgősségi, vagy ahogy akkor hívták, felvételi osztályon. A szülészet-nőgyógyászati és gyermekellátáson kívül minden esettel találkozott, naponta 80-100 beteget láttak el.

Végigjárta a ranglétrát, tanult, képezte magát, előbb diplomás ápoló lett, elvégezte az egészségügyi menedzser szakot, abszolválta a betegjogi képviselői képzést is, majd 2012-ben még szerzett egyetemi okleveles ápoló végzettséget is. Igen – ismeri el –, az ő tanulási, tudási vágya is közrejátszott abban, hogy az intézményen belül szerveztek szakdolgozói képzéseket.

Belső képzések indultak

– Ha van oktatói jogosult­ságunk, akkreditált képzőhely vagyunk, akkor éljünk vele. Ez jó a kórháznak és a munkatársainknak is, hiszen helyben tanulhatnak, így nem kell utazniuk, kevesebb időt veszítenek, szakmailag feljebb léphetnek, mi pedig profitálunk a tudásukból, és ez a betegellátásban kiemelt fontosságú – magyarázza. – Minden amellett szól, hogy szükség van a belső képzésekre, és jó érzés, hogy a tanulási vágy sokakban megvan. Talán kevesen tudják, de betegkísérő képzést is szerveztek.

– A betegre az osztályon, orvosok, ápolók figyelnek, azonban amikor onnan át kell vinni egy vizsgálatra, a betegkísérő felelőssége, hogy észrevegye, ha baj van, értse a jeleket, az állapotváltozásokat, ezért volt szükség a képzésükre, a tudásuk akár életmentő is lehet – érzékelteti Nagy Géza, hogy a betegellátás minden mozzanata fontos. Az ápolási igazgatóhelyettesi posztot 1995-ben egy nagyon komoly kiválasztási folyamat végén nyerte el.

Megpróbálta párhuzamosan az ápolói és a vezető munkát is ellátni, de maximális teljesítményt egyszerre két helyen nem lehetett nyújtani – utal az önmagával szemben is támasztott magas emberi és szakmai követelményre. Szakmacsoport-vezető ápolóként néhány szakterület kivételével mindent megtanult, mindent megtapasztalt, aminek persze vezetőként is nagy hasznát veszi. Látta a szakma minden szépségét, nehézségét, baját és csodáját.

A betegérdek a legfontosabb

Ápolási igazgatóként az intézményi feladatellátást kell szem előtt tartania és figyelembe vennie, ami nem minden esetben egyezik az egyéni, dolgozói érdekkel.

– Ha olyan vezetésszakmai döntést tudunk hozni, ami tíz emberből hétnek jó, akkor az jó vezetői döntés. Olyan nincs, hogy mindig mindenki elégedett, ezért arra kell törekedni, hogy a lehető legtöbbnek legyen jó. Fontos a dolgozói érdek, hogy jól érezze magát, jó munkahelyi környezetet teremtsünk, ám ezek elé kell helyezni a betegek ellátását, a beteg érdekét. Ezt semmi nem előzheti meg, ettől semmi nem lehet fontosabb. Aki kórházban dolgozik, ezt pontosan tudja, valahol pedig szükség van egy bizonyos önfeláldozásra is – hangsúlyozza Nagy Géza. Példaként a Covid időszakát említi, ahol a betegérdek minden felülírt, amikor nem volt munkaidő vége, elképesztő teher nehezedett a szakdolgozókra is.

– A vezetésszakmai elvem akkor sem változott, amikor 2015-ben integrált intézménnyé váltunk, s már hozzánk tartozott Mátészalka, Fehérgyarmat, Vásárosnamény és Nagykálló is. Ugyanaz az értékrendem maradt. Eltelt nyolc év, és az a vezetésszakmai gondolat és szellemiség ott is meghonosodott.

Ez csapatmunka

– Az ápolási igazgatóhelyettesekkel kiváló a kapcsolatom, nagyon jó a csapat, mindenki a tőle elvárható gondossággal dolgozik, s ez igaz a szakmacsoport-vezető ápolókra, az osztályvezető főnővérekre, ápolókra. Így és velük teljes az ápolásvezetés – teszi hozzá, hiszen ez csapatmunka. Nemcsak ápolási igazgatóként, hanem a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) területi vezetőjeként a legnagyobb kihívásnak az utánpótlás biztosítását tartja.

– Anno, 1982-ben nyolcszoros túljelentkezés volt, most nyolcszoros a hiány. És sajnos, akik végeznek, azok sem itt képzelik el a jövőjüket, nem a kórházba jönnek dolgozni. Nincs elegendő szakdolgozó, látjuk országos és helyi szinten is, a pálya a fiataloknak már nem vonzó, a béremelés ellenére sem. Nagy a felelősség, hogy ebben valamilyen pozitív elmozdulás legyen.

Elismeri, hiányzik az életéből az ápolói munka, de tudja a korlátait, ma ugyanolyan kezdő lenne, mint volt 1986-ban. – Családon belül még mindig én szúrok mindenkit – jegyzi meg mosolyogva.

Forrás: szon.hu, fotó: Belügyminisztérium