Mosolyog, pedig egy elhúzódó műtétről érkezett. Minden rendben?

Egy két kilogrammos, Down-szindrómás gyermek operációjáról jöttem, ami ma már hétköz­napinak számít, de a pályám kezdetén ritka dolog volt. Akadtak nehézségek, de rendben vagyunk.

 

Hihetetlen, hogy egy ilyen pici testről beszélünk.

Mondhatnám, hogy három évtizednyi munka után már rutinból dolgozom, de a koraszülött­osztály mindig drámai történet. Ilyenkor úgy lépek a műtőbe, mint a színész a színpadra. Előtte nekem is szükségem van néhány percre, amíg lenyugszom, nézegetem az apró kis testet – majd veszek egy nagy levegőt, és elkezdem operálni. Egyébként a Down-szindrómás közösséggel életre szóló barátságot kötöttünk, a hatására ugyanis nagy fejlődésen mentem keresztül. Egyetemista koromban még úgy gondoltam, hogy a Down-szindróma egy súlyos, csúnya kifejezéssel élve: használhatatlan embereket produkáló betegség, pedig ezek a gyerekek az emberség és a szeretet tanítómesterei. A viselkedésük ráébresztett, hogy a fejlődési rendellenesség témakörében nem az a kérdés, mi nincs, hanem hogy mi lesz ezáltal. Óriási dolog, amikor együtt győztesként kerülhetünk ki a nehéz helyzetekből.

 

Nemcsak óriási, hanem gyönyörű élményként aposztrofálta a műtéti helyzeteket az önről készült, Tiszta mozdulatok című dokumentumfilmben. Hogyan lehet szép egy kisgyermek operációja?

Szakmai szemmel. Amíg nem létezett Magyarországon gyermekszívsebészet, a kis betegek fulladással, kínok között haltak meg. Ma már ezen nemcsak tudunk segíteni, hanem az esetek kilencven százalékában egészséges gyermeket küldhetünk haza, aki ugyanannyit fog élni, mint a kortársai. Engem ez gyönyörködtet, főleg, ha azt nézzük, hogy az újszülöttek egy százaléka valamilyen rendellenességgel születik. A munkánk a ritmuszavar gyógyításától a műszívkezelésen át a szívtranszplantációig terjed, és kiegészül egy, a világban dühöngő, a szívizomzatot is érintő fertőzés következményeinek orvoslásával. Sok dolgunk van, ezért mára szinte kinőttük az intézetet. Mégis úgy érzem, ezt a kihívásokkal teli szakmát a sikeressége miatt élmény művelni: százból kilencvenhét műtétünk eredményes.

 

Mi az első lépés egy krízishelyzetben lévő család érkezésekor? Nyilván ők is ismerik az említett sikerrátát, de ilyenkor az a bizonyos három százalék ijesztően nagy arány lehet.

Valóban kríziskezelésről van szó, mert amikor a családok értesülnek egy veleszületett szívhibáról, még nem tudják, hogy a rendellenességnek három szintje van: nagyon egyszerű, közepesen bonyolult és nagyon bonyolult eset. És igen, ott van százból három fájdalmas eset, ahol egyelőre nem tudunk mit tenni, de keményen dolgozunk azon, hogy ez is megváltozzon. Elsősorban meg kell nyerni a szülőket. Ennek az alapja a tájékoztatás és a megfelelő környezet kialakítása. Sokat beszélgetünk velük, van egy kiskönyvünk, amely minden lényeges információt tartalmaz, illetve lehetőséget adunk arra, hogy szülő és gyermeke együtt legyen a kórteremben a folyamat alatt. Ez harminc évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, pedig hatalmas jelentősége van.

 

Milyenek voltak a kezdeti körülmények?

Érdemes a tizenkilencedik századtól indulnunk, amikor még igen gyakori volt a gyermekágyi halandóság. Az orvosok idővel rájöttek, hogy a sorvadási problémákat sok esetben vele­született szívhiba okozza. Ferenc József idejében épült fel a magyar szívsebészet bölcsője, a Tűzoltó utcai Fehér Kereszt Gyermekkórház, ma II. Számú Gyermekgyógyászati Klinika. Tanítómestereim után én is itt tevékenykedtem. Ma már nyugodtan beszélhetünk arról, milyen szégyenletes állapotban volt akkor az egészségügy: egy összezsúfolt intenzív osztályon az évi ezer-ezerötszáz szívhibás gyerekre mindössze száz szívmotorszett jutott. Szerencsére ilyen körülményekkel ma már nem küzdünk, de kapacitás terén Magyarország még mindig nehéz helyzetben van.

 

Nincs utánpótlás?

Talán nem is annyira az orvosok, inkább az intenzíves nővérek helyzete aggasztó. Társadalmi elismerés szintjén is súlyosan problémás a terület, pedig a szaknővérek tudása, szakmai kihívása és egyúttal kockázata meghaladja egy enyhébb orvosi pozícióét. Őszintén remélem, hogy ezeket a fáradhatatlan embereket hazánkban lehet tartani.

 

„Óriási dolog, amikor együtt győztesként kerülhetünk ki a nehéz helyzetekből”

„A szívsebészet olyan, mint a síelés: amikor az ember a liften ül, akkor pihen. A fekete pályán nagyon figyel, a piroson már kicsit lazíthat, a kéken még inkább. Ilyenkor szoktunk beszélgetni, zenét hallgatni, de ha komoly helyzet van, megkérek mindenkit, hogy egy pár percig meg se szólaljunk” – vallja az orvos

 

És a fejlesztések?

A fejlesztések haladnak: van betegjogi egyesületünk, két alapítványunk, ct- és mr-berendezéseink, és reméljük, lesz egy hibrid műtőnk is, amely a munkánk precizitását fogja ellenőrizni. A segítségével egy bonyolult szívműtét közepette is végezhetünk majd érsebészeti beavatkozást. A hasznos tárgyak mellett sok értékes külföldi kapcsolatunk is van, az irodám falán látszik is, hogy Litvániától kezdve Finnországon és Japánon át Kanadáig mindenhol élnek olyan barátok, akiktől tanulunk, és ők is tőlünk. Emellett nagy szakmai sikerként könyvelhetjük el, hogy hazánkban zajlott az első vadonatúj, gyermekeknek tervezett szívbillentyű beültetése. Jelenleg az anatómiai intézettel közösen vizsgáljuk a csecsemő­mirigy immunfunkciójának változását.

 

A szakmai sikerek mellett önnek köszönhetően vizuális elemekben is gazdag lett a kórház.

Bár sosem lehet elég barátságos egy kórház, szeretnék legalább közelíteni efelé. Ezért javasoltam, hogy az egyik ct-re fényfestéssel varázsoljunk dekorációt, ami, megjegyzem, nemcsak gyerek-, de felnőttbarát készülék is lett ezáltal. Ugyanis amikor egy izgulós felnőttnél bekapcsoljuk az akváriumvetítést, valahogy rögtön előbújik belőle a kisgyerek. Színes rajzok tarkítják a folyosóinkat is, de mivel azt hallottam, hogy a magyar népmesék már nem divatosak annyira, mindenféle, számomra ismeretlen figura mosolyog a gyerekekre. A legjobbat pedig még nem is mondtam! Egy kedves támogatónk segítségével nálunk bizony elektromos kisautóval mennek a műtőbe a gyerekek, ami elképesztő reakciókat válthat ki. Amikor az osztály ajtajában nem azért sírnak a gyerekek, mert el akarnak menni a kórházból, hanem mert be szeretnének ülni az autóba, az egészen különleges érzéssel tölt el engem is.

 

Mennyire tudja függetleníteni magától ezeket az élményeket? A gyermeki mosoly, tekintet, de leginkább a fájdalmukon való segíteni akarás már önmagában is bevonódást jelent.

Kétségtelenül meg kell őrizni egy bizonyos fajta tudományos objektivitást, de az elfogódottság természetesen állandó tényező. Ezen a bonyolult területen mindig igyekszem úgy dolgozni, hogy ne kelljen felesleges köröket tennem, mivel az mindenkinek megterhelő. Az egyetem után Franciaországban találkoztam egy nagyon kedves professzorral, aki azt mondta, annál a műtétnél, amely már eleve komplikáltnak tűnik, valami gond lehet, mert mindig az egyszerűségre kell törekedni. Persze a gyermekszívsebészetnek vannak nehézségei, főleg lelki síkon. Sokan magukra maradnak ebben a helyzetben.

 

Ezt hogy érti?

Úgy, hogy a huszonegyedik században a házasság sajnos nem atombiztos intézmény. Találkoztam nagyon gazdag vállalkozóval, aki amikor látta, hogy a gyerekének egyébként csak közepes mértékű szívhibája van, azonnal úgy gondolta, hogy az ő tökéletesség iránti igényébe ez nem fér bele. Az ilyen esetek miatt is tartottam fontosnak az állandó pszichológusi jelenlétet. A jelenlegi, kiváló szakemberünk egyébként úgy került hozzánk, hogy amikor felvilágosítottam a lányára váró műtétről, meglepődtem, milyen profin kezeli a helyzetet. Kiderült, hogy sportpszichológus, és szívesen segítené a munkánkat.

 

Figyelve a gyerekekhez és a szülőkhöz való viszonyát, ezt a szerepet egy kicsit ön is gyakorolja. Egy kedves szó a folyosón, érdeklődés a liftben és persze humor, ha a helyzet megkívánja. Mennyire folyik egybe a szakmai és a magánéleti énje?

Olyan területre kerültem, amelyik a képességeimmel és a hibáimmal együtt is megengedi, hogy hasznosan, sikerrel munkálkodjak benne. Egyébként nem terveztem, hogy gyermekszívsebész leszek, de szerencsére annak idején egy barátom sokkal jobban ismert engem, mint én magamat, és átadta nekem az állásajánlatot. Így ő ma már a Semmelweis Egyetem koraszülött­osztályát vezeti, én pedig hálás vagyok neki, hogy olyan munkám lehet, amelyet mindennap örömmel végzek. Pont azért nehéz elkülöníteni a két szerepet, mert a helyemen vagyok.

 

Osztályvezető főorvosként is ilyen a mentalitása?

Mi tényleg úgy működünk, mint egy család. A tapasztalt idősebbeket és a tettre kész fiatalokat a közös motiváció tartja együtt. Az egyetlen problémát a tudástranszfer kérdésében látom. Fontos a jó kommunikáció, de az én időmben mi mindenáron ki akartunk menni a világba, szétnézni és megtapasztalni, mi az, amit aztán hazahozhatunk magunkkal. Akkor leszünk igazán hatékonyak, hogyha beszélgetünk, tanulunk egymás erősségeiből. Ezt a hagyományt szeretném újra megerősíteni.

 

A tudástranszfer a családban jól működött. Orvos szülők gyermekeként egyértelmű volt, hogy ezt a hivatást választja?

Mire befejeztem a szakközépiskolát, a szüleim otthoni párbeszédeiből már szakvizsgát tudtam volna tenni. Értették a szakma nehézségét, ismerték az addiktivitását is, és büszkék voltak rám. Ők valóban sokat tapasztaltak, hiszen tizennégy éves koromig kemény diktatúrában éltünk Marosvásárhelyen. Édesapám, aki egyébként irodalmi ambíciókkal is bírt, rengeteget dolgozott azért, hogy megkaphassuk a kitelepedési engedélyt, és én egy olyan színvonalas iskolában tanulhassak tovább, mint a Debreceni Református Kollégium. Életem egyik legmeghatározóbb időszakát köszönhetem ezeknek az éveknek. Tivadar bácsi, az ottani vallás­filozófia-tanárom egy mondatban össze is foglalta a lényegét: „Fiúk, a munka megtart!” És mennyire igaza volt!

 

Ezt biztosan komolyan is vette, hiszen az egyetem elvégzését rögtön külföldi ösztöndíjak és állások követték. Az egyik munkájából nem is volt annyira egyértelmű, hogy hazatér. Mi tartotta hét éven keresztül Münchenben?

München óriási segítség volt abból a szempontból, hogy túl tudtam lendülni egy kiégésközeli állapoton, és nem hagytam abba a szívsebészetet. 2005 környékén szükségem volt arra, hogy el tudjam hagyni a hazámat egy pillanatra, és megmérjem magam egy másfajta referenciaponton is. A színvonal és az elismerés sokáig ott tartott, valamint az, hogy rendkívül jó kooperáció­ban dolgoztunk a főnökömmel. Ő azonban egy súlyos betegség következtében hirtelen elhunyt. Büszke vagyok rá, hogy az egyik tanítványom vette át a helyét, én pedig ezek után úgy éreztem, itthon van igazán feladatom. Mindenkinek akadnak kritikus pillanatai az életében, de ebben az atomizálódó világban kell hogy legyen valami, ami újra a megfelelő irányba tud billenteni. Nekem a családom és három, bármikor riasztható barátom nélkül ezek az ugrások biztosan nem sikerültek volna.

 

Ezek szerint a megfelelő háttérrel élhet hétköznapi életet egy szívsebész?

Persze! Nagyon szeretek kirándulni, síelni, bakelitet hallgatni, nekem a személyiségem is ehhez az életformához illeszkedik. Hiszen ha donor miatt riasztanak, bárhonnan azonnal indulnom kell. Ebben persze hatalmas előrelépés a jelenlegi, csapatfókuszú munkamegosztás. Régen ugyanis szakmai presztízsből egyetlen orvos végezte a műtétet, így aki transzplantált, magát a nimbuszt is kisajátította. Ma már váltásban dolgozunk, és kezdjük érteni, hogy közösen mindig többek vagyunk, mint egyedül.

Forrás: kronika.hu, fotó: Őszi Szilvia, Hölvényi Kristóf