Nagyon különböző életutat jártak be, mielőtt úgy döntöttek, hogy ezzel a területtel akarnak foglalkozni: van, aki operatőr szeretett volna lenni, más néprajzkutatónak tanult, egyikük pedig maga is felépülő függő. Egyvalami azonban közös bennük: megértéssel és elfogadással fordulnak a szenvedélybetegekhez és hozzátartozóikhoz. Munkájukon keresztül azt is bemutatjuk, hogyan működik Magyarországon az addiktológiai ellátás, és milyen problémák vannak ezen a területen.

Gyorstalpaló képzést kapnak a függők

Petke Zsolt, az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet (OMIII) addiktológiai osztályának főorvosa több mint húsz éve foglalkozik szenvedélybetegekkel, maga is felépülő függő. Egy véletlen nyomán került erre a területre, eredetileg gyógyszerképviselőnek készült. Egy álláshirdetésben olvasta, hogy segédápolót keresnek az osztályra, akkor még azt sem tudta, mi az az addiktológia. Három hónap után azt mondta, hogy neki ez kell, nem akar máshol dolgozni. Megtetszett neki a légkör, szeretetteljes és jó humorú munkatársak vették körül. Körülbelül tíz éve dolgozott az addiktológián, amikor rádöbbent, hogy neki is van dolga a függőségével. Az egyik saját élményű segítő jelezte neki először, hogy nincs rendben, hogy minden este megiszik fél-egy üveg bort. Két év után jutott el odáig, hogy segítséget kérjen. Azóta is rendszeresen eljár az Anonim Alkoholisták (AA) gyűléseire, neki elsősorban ezek az önsegítő közösségek segítettek.

Nem zavarja, ha kinyitnak mellette egy bort, de két-három óránál tovább nem tudja magát jól érezni egy olyan helyen, ahol alkoholt fogyasztanak. Szerinte egy felépülő függő számára nem opció a mértékletes szerfogyasztás, egy korsó sör vagy pohár bor sem fér bele. Ezt nehezen fogadják el az elején a kliensek, viszont később olyan sok örömteli és boldog pillanatot hoz számukra a felépülés, hogy idővel egyre kevésbé merül fel ez kérdésként. „Velem is előfordult nyáron, hogy sétáltam a körúton, és láttam az asztalokon a gyöngyöző fröccsöket. Az én szám is kiszáradt egy pillanatra. De tisztában vagyok vele, hogy nem tudnék csak egy féldecit meginni, tehát nem nyúlhatok hozzá. Ahogy telnek az évek a józanságban, úgy egyre kevesebb ilyen alkalom van.”

Petke Zsolt úgy látja, az elmúlt tíz évben elkezdett demedikalizálódni az addiktológiai ellátás, a fókusz átkerült az ártalomcsökkentésről a felépülésre. Ez a közösségi szemlélet irányába történő elmozdulás annak is köszönhető, hogy Magyarországon is egyre több önsegítő közösség (például AA- és NA-csoportok) működik, és ez nemcsak Budapestre igaz, hanem a vidéki városokra is, illetve a Covid hatására rengeteg online gyűlés indult. A közösségi szemlélet része, hogy a függőket nem betegként kezelik, a függőségre pedig személyiségfejlődési problémaként tekintenek, ami tanulással, önismerettel orvosolható. Petke Zsolt úgy fogalmazott, hogy három hónapos „gyorstalpaló képzést” nyújtanak a klienseknek: megtanítják nekik, hogyan működik a függőség és a személyiségük, hogyan tudnak tartósan józanok maradni, amit az támogat leginkább, ha eljárnak az önsegítő csoportokba. „Amikor eljön hozzánk valaki az ország másik feléből segítségért, azt mondjuk neki a terápia végén, hogy menjen haza, és keresse meg a legközelebbi AA-gyűlést, mert ott mindent meg fog kapni, ami a józanság megtartásához szükséges.”

Petke Zsolt szerint az önsegítő csoportok terjedése az egész addiktológiai ellátást is fejleszti, ők is több ilyen közösséggel állnak kapcsolatban. „A jó addiktológiai ellátás nem azt jelenti, hogy sok addiktológus szakorvosunk van, hanem hogy van elég önsegítő csoport, ahová a felépülő függők fordulhatnak. Külföldön is hasonló tendenciákat látok, többségében azok járnak a gyűlésekre, akik egészségügyi intézményben józanodtak előtte. Tel-Avivban ezer lakosra vetítve tízszer annyi AA-gyűlés van, mint Budapesten, sokkal inkább benne van a köztudatban, hogy léteznek ezek a közösségek, és lehet hozzájuk segítségért fordulni.” Ebből a szempontból speciálisnak mondható az addiktológia az egészségügyi ellátáson belül, mert nem a gyógyszerek vagy az orvosi beavatkozások jelentik elsősorban a gyógyulás kulcsát, hanem a sorstársak közössége és az ő élettapasztalatuk. Ezért van az, hogy az OMIII addiktológiai osztályán is több saját élményű segítővel dolgoznak együtt.

„Korábban az volt a gyakorlat, hogy a kliens három hónapig bent volt az osztályon, kijózanodott, majd miután kiengedtük, visszaesett, és kezdődött elölről az egész. Az egészségügy egy ponton belátta, hogy ez zsákutca, valami másra van szükség.”

Petke Zsolt szerint azon lehetne még fejleszteni, hogy jobb legyen az információáramlás a pszichiátriai ellátás, az addiktológia, az önsegítő csoportok és akár a háziorvosi praxisok között, mert így a függők gyorsabban kapnák meg a felépüléshez szükséges információkat. A kliensek 70-80 százaléka a pszichiátriai ellátásban jelenik meg, és azon keresztül kerülnek az addiktológiára, de nem mindig ismerik fel azonnal, hogy a pszichiátriai problémáik mögött a függőség áll. A háziorvosok pedig sokszor tehetetlennek érzik magukat, mert nem tudják, hová forduljanak, ha a páciensüknek alkoholproblémája van. (…)

Forrás: telex.hu, fotó: Huszti István