Lehetőségeit kihasználva, főleg gasztroenterológiai témájú hazai és nemzetközi kongresszusok sokaságán vett részt, ennek köszönhetően a legújabb szakmai irányelveket folyamatosan figyelemmel kíséri és a mindennapi munkában hasznosítja. Szinte nincs olyan európai ország, ahol ne járt volna, hogy csiszolja tudását. Több díjjal is elismerték már munkásságát, 2018-ban miniszteri elismerést kapott, nemrég pedig átvehette a neves akadémikus, belgyógyász, immunológus, Széchenyi-díjas professzor, Dr. Petrányi Gyula emlékére alapított díjat. De vajon honnan indult, milyen alapokat kapott, s miből merített erőt a céljai eléréséhez?

Beszélgetésünk elején az 1960-as évekbe ugrunk vissza, egy Polgár melletti, még nem villamosított tanyán járunk gondolatban, ott telt ugyanis Dr. Horvát Gyula gyermekkora. A gyöngyösi Bugát Pál Kórház elismert és neves gasztroenterológusa szerény körülmények között nevelkedett, de mint mondja, olyan szilárd alapokat kapott szüleitől, majd később tanítóitól, melyekre a mai napig támaszkodhat. Hét éves koráig élt szüleivel és a bátyjával a tanyán, ahol a küzdelmes hétköznapok során szívta magába a kitartást, az elszántságot, a munka szeretetét, no és persze becsületét.

„A szüleim célratörő, s a szó legnemesebb értelmében egyszerű emberek voltak. Az akkori idők minden nehézségével megküzdöttek, megszenvedték a nagy gazdasági világválságot, a II. világháború után szinte mindenük odalett, s a nulláról kellett új életet kezdeniük. Gyakran mondogatta is édesapám: Ha egészség van, fiam, akkor nincs olyan élethelyzet, amiből ne lehetne emelt fővel felállni. Így is lett, elszántsággal szerény, de biztonságos életet teremtettek nekünk, a legnagyobb álmuk pedig az volt, hogy mindkét fiuk orvos legyen. Nehéz, kitartó munkával megteremtették az anyagi hátteret ahhoz, hogy tanulni tudjunk, és a legerősebb útravalókat is megkaptuk tőlük: szorgalmat, céltudatosságot és akaraterőt tápláltak belénk” – fogalmaz Dr. Horvát Gyula.

Ahogyan tovább peregnek a fiatalkor „romantikus”, de cseppet sem könnyű napjai, az emlékek közt felderengenek nyarak, amikor édesanyjával hajnal 3 órakor indultak kapálni, majd délelőtt 10 órakor már otthon látták el saját jószágaikat. De dolgozott halastónál, kőművesként építkezéseken, s még egyetemista korában is plusz munkát vállalt, hogy legyen zsebpénze, melyből könyveket is vásárolhatott magának. Nemcsak otthon, de az iskolában is helytállt, bár, azt mondja, tanulmányai cseppet sem indultak gördülékenyen. „A szüleim mindent megtettek, hogy taníttassanak bennünket. Az általános iskola elvégzése után a Kossuth Lajos Tudományegyetem gyakorlóiskolájában szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, fel is vettek, ám még mielőtt elkezdhettem volna az első évet, politikai okokból ezt megakadályozták. Én pedig azt mondtam édesapámnak, a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban szeretnék tanulni. Ott lettem hát diák, s egy kiváló bencés közösség tagja, akikre – a szüleim mellett – végtelen hálával gondolok, s a mai napig szinte évente találkozunk. Megviselt a továbbtanulásom körüli hercehurca, kezdetben nem voltam kollégista, albérletben laktam, s talán emiatt is lehetett, hogy elég rosszul sikerült a bemutatkozásom. Kissé pironkodom is miatta, de az első évben, húsvétkor még csak egyes osztályzatom volt biológiából. Nagyon szégyelltem magam, és hát, tudja, édesapám nevelési elvei egyszerűek voltak, így a „jutalmazásától” is igencsak tartottam, ezért mindenképp javítani szerettem volna a jegyeimen. Odaálltam hát a tanár úr elé, ő pedig – ahogyan jellemző a bencések pedagógiájára – nem tanácsolt el, helyette azt mondta, van két hetem arra, hogy megtanuljam az éves anyagot és levizsgázzak belőle. Megtanultam az egész könyvet és ötösre feleltem, s ez volt életem első, talán legfontosabb vizsgája. A következő félévkor már osztályfőnöki dicséretet kaptam biológiából. Tanáraim következetes szigora miatt is indultam el azon az úton, melyen végül orvossá lettem. Ott, a bencéseknél ismertem meg Várszegi Asztrik atyát is, aki lelki támaszom és segítőm lett, és többek között irányította a kiforratlan egyéniségem fejlődését” – meséli a főorvos.

Dr. Horvát Gyula – a jeles érettségi után – elsőre felvételt nyert az Debreceni Orvostudományi Egyetemre, a szülei álma tehát teljesült, hiszen nemcsak a bátyja, József, hanem ő is orvos lett. Azt mondja, élénken él benne minden pillanat, amikor szülei mindenhol a büszkeségüknek adtak hangot. „Végtelen öröm volt a lelkükben, hogy mindkét fiuk orvosi pályára lépett. Nagy bánatomra, édesapám relatíve fiatalon, 69 évesen, daganatos betegségben hunyt el. A testvéremmel – akit két évvel ezelőtt veszítettünk el koronavírus-fertőzés miatt – óriási szívfájdalmunk volt, hogy számtalan emberen segítettünk, de apukánkon nem tudtunk. Szavakkal nehéz megfogalmazni azt a hálát, amit a családom iránt érzek, hiszen tulajdonképpen mindent, ami egy ember életében érték lehet, azt tőlük kaptam, nekik köszönhetem. És persze a feleségemnek, a lányomnak és a csodálatos kisunokámnak, akik szintén erős bástyáim és támaszaim voltak végig.”

Dr. Horvát Gyula úgy fogalmaz, hálás a sorsnak, mert egész eddigi életében olyan emberek vették körül, akik kiváló példát állítottak elé. Az egyetem elvégzése után a Markhot Ferenc Kórházban töltötte a gyakorlatát, a belgyógyászati osztályon egy fantasztikus csapat tagja lehetett – mondja. „Bak Géza főorvos úr személyében kiváló mentorra leltem, azt szoktam mondani, ő volt az én „Jedi mesterem”. Hihetetlen elme volt, akivel az idők során őszinte barátság is szövődött közöttünk, s haláláig kísért a szakmai utamon is. 1989-ben belgyógyászatból, ’92-ben gasztroenterológiából szakvizsgáztam, 1996-ban adjunktusi, majd 2000-ben főorvosi kinevezést kaptam. 1997-től vezettem az Endoszkópos labort Egerben, s 2005-ben, többek közt az én terveim alapján épült meg hazánk akkori talán legmodernebb endoszkópiás laborja az egri kórházban” – meséli szakmai állomása legfontosabb pontjait.

2011-ben váltott, akkor érkezett a gyöngyösi Bugát Pál Kórházba, melyet élete egyik legjobb döntésének tart. 2014-ben létrehozták a gasztroenterológiai osztályt Gyöngyösön, de részt vett a Belgyógyász Társaság regionális kongresszusának megszervezésében is. Több mint 400 előadást tartott hazai és regionális kongresszusokon, 11 közleménynek volt első vagy társszerzője, a klinikai vizsgálatok ismert és elismert tagja. 2018 óta a Belgyógyászati osztály vezető főorvosa, 2020-ban pedig a Covid-belosztály vezetését is rá bízták. Azt mondja, orvosként és vezetőként az a legfontosabb elve, amit anno, gyermekkorában megtanult: a munkát kötelesség tisztességesen elvégezni. Mindemellett azt is vallja, vezetőként olyan légkört kell teremtenie az osztályon, ahová a kollégái örömmel mennek be nap mint nap.

„A sokszor megoldhatatlannak tűnő feladatokat csak közösen lehet orvosolni, de ez kizárólag akkor megy, ha a kollégák elégedettek és olyan légkörben dolgozhatnak, ahol motiváltak. Nekem pedig kutya kötelességem ezt biztosítani, melyet, úgy érzem, a legtöbbször sikerül is megvalósítani. Az az egyik vezetői elvem, hogy tolerálni kell a kollégákat és mindenkit a saját képességei alapján elismerni. Mert mindenki megérdemli a figyelmet, megbecsülést és a tiszteletet” – mondja. És persze hasonló elvek alapján fogadja a hozzá érkező betegeket is. Úgy fogalmaz, szerencsére keveset, de volt ő is a „másik oldalon”, jól tudja, hogy az ember mennyire kiszolgáltatott, kétségbeesett lehet, ha felüti a fejét a betegség, ezért hát arra törekszik, hogy mindenki felé türelemmel, megértéssel forduljon.

„Általában igyekszem hosszasan beszélgetni a páciensekkel, hagyom, hogy minden apró részletet elmondjanak, hiszen olykor a legjelentéktelenebbnek tűnő információk vezetnek el a megoldáshoz. A klasszikus medicinában hiszek, vagyis abban, hogy nem kell terv nélkül, mindenféle vizsgálatra elküldeni a beteget, aztán majdcsak kijön valami, mint a keresztrejtvényben. Mindig hangsúlyozom azt is, hogy nálunk minden beteg egyenlő. Az egyik legfontosabb pedig a türelem, és a betegek mély tisztelete! Egyszerű emberek közül jöttem, talán ennek is köszönhetem, hogy szinte mindenkivel megtalálom a hangot és a közös nyelvet. Nem tehető különbség a betegek között, ehhez az elvhez pedig makacsul ragaszkodom, máskülönben a szüleimtől és tanítóimtól kapott értékekkel mennék szembe” – fogalmaz a főorvos.

Amikor beszélgetésünk végén azt kérdezem, mire a legbüszkébb az életében, Dr. Horvát Gyula ezt válaszolja: „Arra, hogy hosszú, kalandos út után, a Tanyáról indulva elértem azt, hogy a gasztroenterológia és belgyógyászat most már Petrányi-díjjal is elismert szakembere lettem, s hogy vezető pozícióban vagyok a Bugát Pál Kórházban, nem utolsó sorban pedig az unokám szeretetére”.

Forrás, fotó: kekesonline.hu