Bárhol dolgozhatna a világon mesés fizetésért, de a legnevesebb nyugat-európai és amerikai szívtranszplantációs intézeteknek nemet mondva jött haza sok évvel ezelőtt, és azóta is úgy gondolja, itthon van rá igazán szükség, úgyhogy marad. A műtétek során hideg fémekkel ápol barátságot, de hiszi, hogy a műtőn kívül a félelem csökkenése, a nevetés és a boldogság segíti legjobban az orvosi munkát. Ha megtudja, hogy Amerikában a gyerekek elektromos kisautóval mennek a vizsgálatokra, addig szervezkedik egy páciense apukájával, amíg adományként az osztályra is érkezik pár tűzpiros Mercedes. Azóta ezzel a minikabrióval mennek a műtőbe a gyerekek, felejtve félelmet, szorongást. Üres óráiban rajzfilmstúdió örököseivel tárgyal, hogy a falakra figurákat festethessen, és azok őrizhessék a kis páciensek álmát.

Két szívműtét között kitalálja, hogyan lehetne az új gyermek-CT ridegségét oldani: ma már fényfestés várja a gyerekeket, mesefigurákat vetítve az ijesztően fehér felületre.

Gyermeki lelkesedéssel száll be a bohócdoktorok játékába a szülők és a gyerekek legnagyobb meglepetésére. Támogatva követi, ahogy elindul az Intensive Smile program a Piros Orr Bohócdoktorokkal, hogy ne csak a kórtermekbe, hanem a vizsgálatokra és a műtőig is elkísérhessük a kicsiket.
Azt, hogy eredeti tervei ellenére mégsem építész lett, talán jó néhány fel nem épült családi otthon, kilátó, óvoda és hütte siratja – én legalábbis úgy képzelem, ilyeneket tervezett volna. De más építészek házai neki köszönhetően telnek meg újra megkönnyebbült sóhajokkal, önfeledt nevetéssel.

Azt mondja, máig pillangókkal a gyomrában megy be dolgozni, mintha randevúra készülne, az első kórházi napján megérzett boldog áramlás még most is tart. Ez a magát alapvetően lustának mondó ember néha 8-10 órát áll a műtőasztalon fekvő, sokszor csak 4-5 kilós kis testek felett, 48 órás transzplantációkat koncentrál végig, nemritkán kerül a keze alá 500 grammos koraszülött diónyi szíve. Ő tényleg éjjel-nappal dolgozik. Nem tudom, hogy hogyan nem fogy el az ereje, hogyan marad meg fanyar humora, hogyan veszi észre és dicséri meg a huszonnegyedik órában is a műtősfiú mozdulatát, amint betakar egy beteget. Talán a bakelitlemezek iránti rajongása miatt tekint úgy a munkájára, mintha egy zeneművet játszana.

Bevezetőjében a szülőket nyugtatja meg és készíti föl, a csúcsponton a műtétre koncentrál, és ha az jól sikerül, jön a katarzis. De… mindig ott van az alázatra tanító „de”. Az orvostudomány fejlődése ellenére az esetek 3-4 százalékában nem sikerülnek ezek a műtétek, még ha mindent megtettek is. Végeláthatatlan csata ez, a szakmai és emberi határok feszegetése. És orvos és beteg közt lévő határoké is, hogy ne vesszen el benne érzelmileg, de olyan távol se kerüljön, hogy a beteg csak a megjavítandó szervet jelentse. „A gondozásnak melegnek kell lennie, embermelegnek. Ahhoz bele kell menni érzelmileg. De csak egy határig” – mondja.

Például sosem megy el korábbi betegei esküvőjére, pedig sokszor hívták. Életük nagy pillanataiban nem akarja emlékeztetni őket a betegségükre. Ahogy a mestere mondta: „a gyógyulás a felejtés”.

Ha már el tudja felejteni a beteg, ami vele történt, az azt jelenti, hogy már nem olyan fontos neki. Tehát meggyógyult.
Azt mondja, azok a legnehezebb pillanatok, amikor nemet kell mondani. Amikor egy alig kétkilós babát hoznak, és ő tudja, hogy ha túl is éli a pici a műtétet, akkor sem fog soha teljes életet élni. Alázattal el kell fogadnia, hogy eddig tartott a tudása.

Az sem egyszerű, amikor olyan országba hívják operálni, ahol nincsenek meg a megfelelő műszerek, vagy van felszerelés, de nincs hozzá képzett személyzet. Be kell látnia, hogy bizonyos műtéteket technika híján nem lehet elvégezni. Van, hogy ilyenkor is nekivág. És van, hogy sikerül.
Prodán Zsolt a portástól a takarítónőig mindenkit ugyanolyan fontosnak tart az Országos Kardiológiai Intézetben. „Olyan ez, mint a foci” – mondja. „Ha nincs meg a csapatszellem, a pénz önmagában nem fogja huzamosabb ideig hozni az eredményeket. Nálunk megvan. Mint egy jó zenekarban, mindenki tudja a helyét és fontosságát. A folyosót felmosó néni és a klímaszerelő munkás is nélkülözhetetlennek érzi magát ebben a kórházban; tudják, hogy a tisztaság vagy a műtő hőfoka nélkülözhetetlen segítője a gyógyulási folyamatnak. Tudják, hogy együtt tudunk segíteni. Gyógyítani. Erre mostanában egyre nagyobb szükség van. Hogy gyógyuljon a világ.” 

Forrás, fotó: Képmás Magazin